Vannak napok, mikor nem látunk mást, csak azt a sötét foltot, mi folyton-folyvást követ minket. Mióta élünk. Nem köszön vissza más a pocsolyákból, a kirakatokból, csak a sötét tükörképünk. Arctalanul, lelketlenül, az élettől, annak megpróbáltatásaitól fázva. Telve van rettegéssel, haraggal, gyűlölettel, meg nem válaszolt kérdésekkel, és a múlt szipolyozza rendületlen. Talán az arcunkra van írva, talán nem, de az önmagunkkal…
Vannak napok, amikor nehéz ólommá változik testünk. Minden mozdulatot nyikorgó, elszáradt jajveszékelés, vagy csupán ráncok húzta tekintet követ. Ilyenkor minden egyes eltelt óra kész olimpia. Felkészülés követ minden egyes döntést, mint mosdóba menetel, mosolygás vagy csak maga az étkezés. A célhoz minden létező akarattal felvértezve lépünk, majd elindulunk. Lassan, nagyon lassan. Tovább tart minden, végtelen percek rohannak el mellettünk. Aztán…
