#mondokvalamit

Szivárvány

Pár nappal ezelőtt, egy este a tévé csatornák között bolyongtam. Nehéz nem csak az érdeklődésnek, hanem a kedvnek, lelki állapotnak megfelelő műsort (vagy agyzsibbasztót) megtalálni, és van úgy, hogy azt hiteti el velem ez a szórakoztató eszköz, hogy szánt szándékkal marasztal egy-egy adásnál. Lehet a sors. Ki tudja?
Szóval ahogy kalandoztam fő műsoridőben, tudatosan lavírozva a számomra gyomorforgató adók között, tábort vertem egynél. Izland miatt. Hamar kiderült, hogy fintora az életnek, ugyanis egy olyan mondatért pihentem meg az amúgy bakancslistás helyemről szóló műsornál, ami aztán mélyen ékelődött a fejembe.

Kép forrása: Pinterest

Talán láttátok is. Nem tudom a háttérsztorit, csak azt, hogy egy sérült vagy beteg srác, vágott neki Izland megkerülésének kajakkal, egy férfi segítségével. Amikor megkérdezték tőle, hogy egy hasonlóan nagy volumenű kalandjába (amit természetesen sikeresen járt végig) miért vágott bele, tudjátok mit felelt? Azt a mondatot, amiért odakapcsoltam a tévét, és azt, amiért le is írom ezt:

💪MERT KÉPES VOLT RÁ!

Nem voltak kételyei, nem félt, nem számított testi vagy lelki korlát! Nem mérte fel az akadály égbe nyúló nagyságát, nem kérdőjelezte meg az önmagába vetett hitét! Megcsinálta úgy, ahogyan tervezte, és szerette volna, melynek alap pillérjét nem más képezte, mint belső meggyőződése.

Azóta tűnődöm ezen. Miért tesszük másoktól függővé önbizalmunk kérdését? Miért szeretnénk tökéletes metszőpontjai lenni egy olyan embernek, aki hírből sem ismeri, mit jelent bizakodni, tudni, ismerni saját képességeit! Mégis elhisszük, hogy a tudás, annál a másiknál van. Ezt teszi a fellépése, testtartása, és az, hogy nem merjük belátni tökéletlenségünkben rejlő szépséget. Kételkedünk abban, ami tulajdonképpen biztos, a képességeinkben.Talán ezt sulykolták belénk születésünktől, vagy utunk során botlottunk bele magába a nárcizmusba. Akárhogy legyen is, hibáinkkal együtt magunk vagyunk a csoda! Ha bárki megkérdőjelezi, az nem a rólunk festett képünket feketíti be, pusztán ez jellemzi a másik embert.

Ha én abban szeretnék hinni, hogy a kéklő égen pónilovak ugrálnak, vattacukorfelhőn, és a szivárvány színei közt élnek, akkor abban kell hinnem. Senki sem veheti ezt el tőlem, olyan értékkel bír, ami megfizethetetlen, és olyan helyen tartom, ami kinyithatatlan mások számára. Az önmagunkba vetett hitünk nem mástól függ! Akkor, ha úgy határozunk, képesek vagyunk rá, mi is! Sőt, tudjátok mit? Megkeresem azt a szivárványt!

0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.