#mondokvalamit

“Sokminden”

A napokban megjelent egy cikk rólam, és a blogról, melyhez a történetünket meg kellett írnom. Betűvetés közben pedig történt valami.

Ahogy sorra fontam a szavakat egymás után, elkezdtem emlékezni. A skiccből film lett, varázsütésre. Ahhoz, hogy a blog életre kelhessen szükségem volt tapasztalatra. Nem valami hétköznapi, eseménydús létre gondolok, hanem arra, amit csak a betegség képes tanítani az embernek. Ahogy visszatekintettem, nem láttam mást, csak azt az időszakot, amit a tudatlanságban töltöttem, azt, amikor nem értettem, mi történik velem, mi a baj, és végül kételkedni kezdtem elmém épségében.

Sokszor említem a környezet reakcióit, a kollégák, barátok, család részéről. Kicsit félretettem ezeket, az az igazság, és már kezdett ez a “sokminden” építkezni bennem. Külső szemlélőként racionálisabban gondolkodhatunk, és talán ez történhetett velem is. Visszatekintve valahogy élesen körvonalazódott az, amit sok-sok évvel ezelőtt homály fedett.

Tudom milyen, amikor azoktól kapunk bántó szavakat, akiktől a legkevésbé várnánk. Tudom, hogy milyen, amikor kegyetlenül arcon köpnek fájó megjegyzésükkel. Még csak be sem csomagolva, csak úgy nyersen tálalva vágták hozzám, hogy mindig van valami bajom. Lelkileg. Miközben a hangulatváltozások, depresszió, idegeskedés, dühkitörés mind a betegség pakkjának “csodálatos” részét képezték. Tartottak kövérnek, de túl vékonynak is, pedig a testsúly ingadozás is okkal járt erre-arra. Voltam lusta, semmirekellő, pedig az én haverom altatott, és vette el minden erőm, míg végül, ha el is vonszoltam magam egy-egy társas eseményre, hamar hazahívott az ágyam. Nevetség, gúny tárgyává lettem az arcomat borító kiütések miatt, vagy mert 4 réteg ruha sem volt képes felmelegíteni, és dorgáltak meg azért, mert a rengeteg cetli ellenére képtelen voltam emlékezni.

Őszintén? Amikor szó szerint lerohantak ezek a képek a múltból, nem volt könnyű. Abban a pillanatban értetlenül néztem a cicámra, és zokogásban törtem ki. Az a felépített “sokminden” egyszerre omlott le minden egyes könnycseppel. Mi történt utána? Láttam! Láttam azt, aki voltam, mindazt, amit elbírtam, és végül láttam azt, akivé lettem. Felismertem a csodát a rengeteg megaláztatásban, hiszen nélkülük nemhogy nem tartanék itt, ahol most állok, hanem a blog sem létezne. Ami még talán ennél is fontosabb, a blog nélkül én sem lennék. Legalábbis nem így. Látom, hogy haladok.

Abban a pillanatban amikor darabokra szednek, nem fogjuk tudni, hogy megéri, nem fogjuk érezni, hogy kibírjuk, és nem fogjuk látni annak értelmét. De idővel hasznot húzhatunk belőle, ha türelmesek vagyunk, és igazán szeretnénk. Tényleg, igazán.

Bő lére engedett, litániámhoz passzoló zenei aláfestés itt.
A bevezető soraimban említett cikk itt olvasható.
Kép forrása: Pinterest

0