#mondokvalamit

Vánszorogjunk tovább

Végre, több hónap után, rávettem magam a vérvételre. Elfáradtam, de feltápászkodtam, és úgy döntöttem, vánszorogjunk tovább, előre. Az eredményt a kezemben tartva huppantam a földre. Mit sem törődve velem, az a darab papír kárörvendően vágja arcomba azt, amit többünknek is jelent talán a betegségünk: szélmalomharc. Annyian vagyunk, akik értelmetlennek véljük a küzdelmet, belefáradunk, és nem megyünk tovább, aztán mégis tesszük jobb lábunkat, a bal után. A végén úgyis haladunk.

Kép forrása: Tumblr

Rájöttem, nem az számít, hogy a lépteket gyorsan, boldogan, lelkileg összeragasztva tegyük meg, hiszen a túrázó is megpihen olykor, akár csak a tájban gyönyörködni. Nekünk is meg kell állnunk, látnunk kell, hová jutottunk ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, hogy legyen erőnk, és felhúzzuk magunkat egy – egy hegycsúcsra, vagy lesegítsük akár a völgybe. Szükség van a mélységekre! Anélkül nem megy! Tanulnunk kell, és észrevenni azt, amit talán a külvilág már tud, de mi még csak meg sem halljuk. Muszáj megizzadni, küzdeni, ha kell, megsérülni azért a látványért, ami majd fogad. Nem tántoríthat el egy faág okozta seb, egy rovarcsípés, nyári zápor vagy a napsütés, látnunk kell azt, ami a hegy tetején, és út közben fogad minket. A madarak elismerő csicsergése, a kitartásunk, a szél segítő ereje, az nyári eső enyhítése, és a szurkoló nap sugara.
Megértettem, hogy most le kell ülnöm azokkal az érzésekkel, amik itthon vártak, megpihenni, erőt gyűjteni, és aztán menni tovább.

Brigó

0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.